A LAK folyóirat- blogon főként irodalmi kötődésű témákat fogunk bolcolgatni, ameddig meg nem unjuk. A blog nevébe a "folyóirat" azért került bele, mert valami megmagyarázhatatlan, mitikus vonzalmat érzek a régi idők iránt. "Így törjük a csapást, hajtjuk hajónkat előre, szemben az árral, hogy a végén mindig a múltba érkezzünk." (F. S. Fitzgerald). A blog teljes neve Lakásunk A Kultúra, ami azt jelenti, amit jelent. Semmi szimbólum, semmi mögöttes tartalom nincs: a kultúrát érezzük szellemünk és lelkünk lakhelyének. Természetesen ezzel nem vagyunk egyedül, mégse hallunk túl sokat ennek fontosságáról és a kultúráért való háláról. De lehet, hogy ez így is van jól. Miért beszéljen arról az ember, amivel azonosnak érzi magát, ami egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen. 

Az oldal első bejegyzése Bulgakov mesterművéről szól. A regény univerzalitása remek táptalajt biztosított az asszociációk kibontakozásához. Bár nem tudok megragadni és átadni minden mélységet és magasságot a szövegből, attól még érzem őket. Ilyenkor jobb, ha az ember talál egy ideillő idézetet, hogy miért nem tudja magát kifejezni. A kognitív korlátoltság és kifejezőkészség eufemizmusa:

„De mit is mondhatnék én a költészetről? Mit mondjak a felhőkről, az égről? Nézem, nézem, csak nézem a felhőket, nézem az eget.” (Federico García Lorca)

De citálhatnám Wittgensteint is, lényeg, hogy szép köntösbe öltöztethessem fogyatékosságaimat. A metafizikáról meg amúgy sem érdemes sokat beszélni. 

Bulgakov A Mester és Margarita című alkotásának minősítése zavart okoz az irodalmárok körében, hiszen összetettsége és szerteágazósága szinte befogadhatatlan. Emellett a mű nehezen érthető, bonyolult, nem fedezhető fel benne lineáris fejlődésvonal vagy kronológia. Még a lezárás sem kerekíti ki a történetet, sőt, nyitva hagyja a kaput: befejezetlenségével lehetőséget ad arra, hogy az olvasó saját gondolataival kiegészítse, pótolja az üres vagy homályos foltokat. Szinte lehetetlen felcímkézni ezt a mesterművet, de többen egyetértenek abban, hogy részint groteszk, részint filozófiai regénnyel van dolgunk. Az író saját korának létkérdéseire keres választ művében, megbontva a hagyományos kereteteket. Megoldásait (már amennyiben lehetséges „megoldásokról” beszélni) szimbolikusan ábrázolja.

A mű a Mester sorsáról, illetve a betétregényről –a Mester regényéről- szól. Bulgakov ezeken belül három síkot tár elénk: a vörös Moszkva szürke hétköznapjait, a fekete mágiát, illetve egy alternatív evangéliumot. Mindezt pedig egyféle elvont humanista szemlélet hatja át, amitől a regény kiemelkedően különlegessé, időkön átívelővé és örökérvényűvé válik.

Úgy gondolom, hogy ennek az orosz műnek az együttes hatása az emberre egy ponton hasonlóságot képez G. G. Marquez Száz év magány című regényével. Ez a pont a mágikus realizmus. Marquez regényében a megmagyarázhatatlan, természetfeletti dolgok nem folklórikusak, minden magától értetődő. Az időt bármelyik pillanatban baleset, zökkenő érheti, de ez már nem lepi meg az olvasót. Az író a valóságot összeköti az asztrális síkkal. Ezzel szemben Bulgakov regényében a valóság és az afeletti világok, az álom és a realizmus-véleményem szerint- nem összekeveredik, hanem újra és újra összeér, miközben párhuzamosan létezik. Mégis, a két alkotásban közös, hogy a realista környezetben mágikus elemek tűnnek fel, s bár legelőször ez megdöbbenti az olvasót, a regényfolyam sodrása érvényessé és természetessé teszi számunkra a transzcendenciát.

Érdekesnek találom a mágikus realizmusok közötti benyomásbéli eltérést, amit a földrajzi elhelyezkedésre, Montesquieu földrajzi determinizmusára lehet visszavezetni. Mind a latin-amerikai, mind a „balkáni” mágikus realizmus más-más alapot használ, illetve azt használja, amiben él, amit tapasztal, amit tud: „a nyersanyag megköti az író kezét” (Grandpierre Emil).

Oroszországban a Mester és Margaritát intellektuális körökben „az orosz értelmiség evangéliumának”, vagy „Bulgakov evangéliumának” is nevezik. Az Orosz Ortodox Egyház viszont „az ötödik evangéliumnak: a Sátán evangéliumának” titulálta. Andrej Kurajev A Mester és Margarita – Krisztus mellett, vagy ellene? című könyvében eretnekséggel vádolja meg Bulgakovot, amiért regényében megbocsát Júdásnak, Poncius Pilátusnak, és végül még magának a Sátánnak is kegyelmet, értelmet ad.

Bulgakov megbocsátó attitűdje nem sátánizmusból, hanem Jézus tanításaiból táplálkozik, amelynek lényege a szeretet és az irgalom. Az evangélium és a regény közötti eltérések jelzik az író szándékát: saját értelmezésű történetet ad elő, ahol minden eredeti szereplő a kegyelmesség jegyében egyféle pozitívabb megformálást kap. Ezt jelzi az is, hogy Jézus a regényben mindenkit „jó embernek” nevez, szerinte rossz ember nincs a világon.

Véleményem szerint ellentmondásos, sőt, érvénytelen a pravoszláv egyház Bulgakov regényével szemben tanúsított ellenszenve, hiszen ők maguk sem igazodnak teljesen a Biblia szövegéhez és annak általános értelmezéséhez. Elhatárolódnak attól, hogy a Bibliát a hagyománytól függetlenül értelmezzék. Több gyakorlati, illetve elméleti példát is találhatunk erre, pl.: a pravoszlávok megkeresztelik az újszülötteket, de nem hangsúlyozzák az egyéni felelősséget és hitet, illetve lehetségesnek tartják az üdvösség elvesztését is. Úgy tartják, a Szentlélek csak az Atyától származik, Jézus nem részese. Hisznek benne, hogy létezik egy végső megtisztulás, amin minden ember keresztülmegy a halál után. Szerintük sem a jók, sem a rosszak nem kerülnek halálukkor a mennybe, ez csak ítélet napja után lehetséges. Úgy gondolom, a keleti ortodox egyház tanításában nem játszik fontos szerepet a bűnbocsánatra, illetve Krisztus kizárólagosságára való felhívás. Ennek ellenére a szintén orosz Bulgakov az olvasók elé tárja a kereszténység értelmét és lényegét, ami a feltétel nélküli szeretet, az empátia, a megbocsátás és kegyelem.

Meglátásom szerint Bulgakov nem csak az evangéliumok szereplőit és a Sátánt mutatja be a Bibliától eltérően, de teljesen más színben tünteti fel Jézust is. Amikor Krisztus Pilátus előtt áll, viselkedése belenyugvó, olyan, mint aki nem akar küzdeni, hiszen tudja, saját sorsát nem ő irányítja, hanem Isten. Szeretném megemlíteni a szintén orosz Szergej Jeszenyin Elviháncolt a tavaszi zápor című versét (Kaláka énekli). Itt is megjelenik Pontius Pilatus bűne, illetve Isten mindenhatósága, irányítása.

„Nem tud már a süket ég megszánni,

Pilátus kiad…

Éli, Éli, lama sabaktáni!

Hagyd bukni fiad!”

Az „Éli, Éli, lama sabaktáni” sor magyarul azt jelenti: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?”. Ezeket mondja a Biblia szerint Jézus a kereszten. Jeszenyin a művében elénk tárja az emberi test szenvedéséből következő kétségbeesést, amelyet Jézus átélt. Ekkor kérdezi meg Atyját, hogy miért hagyta el. Végezetül Isten kezébe ajánlja lelkét, átadja magát az Úr irányításának a „Hagyd bukni fiad” sorral. Ezzel szemben Bulgakov regényében Jézus még emberi szerepében a földön kifejezetten passzív szerepet tölt be, s kezdettől fogva hagyja, hogy Isten irányítsa a sorsát. Az eltérő jézusábrázolás ellenére egy közös pontot mégis találhatunk: Isten fia egyik változatban sem mutat félelmet.

Mihail Bulgakov regényének egyik kiemelkedő és visszatérő eleme az álom. Az álmodás jelenségének rejtelme, a tudat módosult állapota mindig is érdekelte az emberiséget. Bár még mindig homályos és bonyolult ennek a tudományos definiálása, Freud és Jung elmélete vízválasztónak számít a pszichológiában. Szerintük a személyiség elrejtett, titkos dimenziói adnak jelet magukról álmunk közben.

Az álom emellett a mitológiai archetípusok egyike, a tudattalan szimbóluma, ebből kifolyólag rengeteg irodalmi műben, regényben feltűnik, mint motívum. Álom-allegóriákkal is találkozhatunk, egyik legtriviálisabbat Arany János Toldi elbeszélő költeményében találjuk.

A regénybéli álmoknak rengeteg különböző szerepe létrejöhet. Függő tényező ez esetben lehet a szerző mentalitása, a korszellem, az álom motívum direkt célja és a földrajzi determináció. Az orosz irodalom egyik legkiemelkedőbb, korszakalkotó írója, Dosztojevszkij jutott eszembe először a regénybéli álmok kapcsán. A Bűn és bűnhődés című nagyhatású művében a főszereplő, Raszkolnyikov álma rendkívüli jelentőséggel bír, a bűnbeesés előtti világ létezését tárja fel. Mihail Bahtyin a Dosztojevszkij című könyvében részletesen foglalkozik az álmodás szerepével és jelentésével. Érdekes gondolat, hogy az eposzokban az álomleírások nem törik meg a mű egységét. A narratív elemek ugyanazon diskurzus részei, akár az ébrenlét idejét idézik, akár álombéliek. Az álom –Bahtyin szerint- a megújulás, az újjászületés lehetőségét villantja föl.

Bulgakov alkotásában Hontalan Iván álmán keresztül tárul elénk a cselekmény, véleményem szerint ez képez hidat a valóság és a transzcendencia világa között. Iván álmai viszik előre az eseményeket, pl.: ő látja meg álmában a Mestert és szerelmét, ahogy elköszönnek tőle, és a nyugalomba térnek. Végső álmában Pilátus felteszi az őt folyton őrlő kérdést Jézusnak:

,,- Mondd, ugye, ez a kivégzés nem történt meg igazán? Könyörögve kérlek, mondd, hogy nem volt!

- Persze, hogy nem volt-feleli fátyolos hangon a másik. - Rémlátás volt csupán.

- Megesküszöl érte?- kérdi könyörögve a palástos.

- Esküszöm!- válaszolja a fiatalabbik, és a szeme mosolyog.

- Ez nekem elég!- kiált fel a palástos elfúló hangon (…)”

Ezen feloldozó és felszabadító sorok után Pontius Pilatus és Jesua egyre fentebb emelkednek a holdfény felé, Hegemón kutyája követi őket. Itt érthetjük meg igazán, hogy a megbocsátás és az irgalom forrása a Krisztusi szeretet.

Emellett szeretném kiemelni Pilátus álmát is, amely igen gondolatébresztő, egyértelműen pszichológiai jellegű. A helytartó gyávaságából származó döntésével nem tud elszámolni, lelkiismerete nem hagyja nyugodni, s ez a tudatalatti feszültség álmában mutatkozik meg igazán. Hegemón álma az, hogy a holdsugárúton halad, s mellette sétál a vándor filozófus (Jézus). Hevesen vitatkoznak, de Pilátus boldog, hiszen Krisztus viszontlátása elhiteti vele, hogy a kivégzés nem történt meg. Az álmaink nem csak a lelkiismeret tájaira vihetnek bennünket, de a vágyaink is megtestesülnek bennük. Hegemón vágyálma az volt, hogy semmissé váljon a kivégzés, Jézus halála. Álmában feláldozta volna karrierjét, életét is, hogy megmentse a „kóbor filozófust”. Meg akar szabadulni a bűntől, a bűntudattól, és erre Krisztus esélyt is ad neki, hiszen a holdsugárút az újrakezdést szimbolizálja. Vitájuk végén még nem kap Hegemón feloldozást, lelkiismerete tovább kínozza: Jesua megismétli a kereszten mondott szavait, amik Pilátust szerfelett bántanak: a gyávaság ,,a legeslegrútabb bűn”. Az álom végén Krisztus mégis biztatást és reményt ad a helytartónak: „mostantól fogva mindig együtt leszünk”. Megígéri neki, hogy meg fog emlékezni róla, Hegemón sír és nevet egyszerre a megkönnyebbüléstől. Ennek a regényrészletnek az egyértelmű üzenete egy: mindenki számára létezik bűnbocsánat.

A mű egyik legintenzívebb és legjelentősebb szála Margarita és a Mester szerelme. Véleményem szerint Margarita egyértelműen beteljesíti a Bibliában írt „segítőtársat”, ami a teremtésben a nő elsődleges feladata. Felnéz a szerelmére, nagyra becsüli munkáját, a Pilátusról szóló regényt, sőt, hangot ad a Mester képességei iránti rajongásának is. Mikor elveszíti szerelmét, értelmetlenné válik az élete. Azazelló meghívja Margaritát a Sátán báljára, amit az asszony elfogad. Bátran vállalja a bálon való meztelen szereplést, s az azzal járó kínokat, szenvedést, hiszen tudja, ha mindezt elviseli, viszontláthatja a Mestert. Számomra Margarita viselkedése megmutatja, hogy az önzetlen, feltétlen szeretet, igaz szerelem egyik elengedhetetlen tényezője az áldozatkészség.

A szerelmesek egymáséi lesznek újra, és Jézus megkéri Wolandot -Máté tanítványán keresztül-, hogy vegye magához a Mestert, majd ajándékozza meg „örök nyugalommal”. A sátán nem érti, miért nem Jézus veszi magához a férfit, mire Krisztus azt feleli, hogy a Mester „(…) nem érdemli meg a fényt, nyugalmat érdemel. Az asszonyt, aki szereti a mestert, és érette szenvedett, szintén vegyétek magatokhoz.” Itt láthatóvá válik, hogyha egy ember igazán szeret, törvényszerűen osztozik a másik sorsában, legyen az jó, vagy rossz. A Mester nem érdemel üdvösséget és megváltást, nem érdemli meg Isten országát és a fényt, Jézus mégis irgalmas vele szemben, és nyugodalmat küld rá. S „hiába, aki szeret, annak osztoznia kell a szeretett lény sorsában”: Margarita is azt kapja, amit a szerelme, neki is ugyanaz a sors jár az Úrtól

Számomra érdekesnek hatott az, hogy a hős asszony és a zseniális író nem megváltást, hanem megnyugvást kap. Emily Brontë : Üvöltő szelek című regénye sem kecsegtet üdvösséggel a szerelmeseknek. Heathcliff és Cathy halálukban egyesülnek, ami véget vet földi szenvedéseiknek. Itt is törvényszerű a közös sors, hiszen lelküket is egynek, közösnek érzik: „(…) bármiből is van a lelkünk, az övé s az enyém egy”. Örök nyugalmat kapnak, néha még látni lehet a párt szellemalakban, ahogy megjelennek kedvenc helyükön, a lápon.

Véleményem szerint mindkét regény egy újszerű értelmezést fogalmaz meg a túlvilági létről, egy független pontot hoz létre a két szélső sík között, amit a Menny és a Pokol képvisel. Ez az új pont pedig a nyugalom. „Miért is hiszik az emberek, hogy nyugtalan az álmuk azoknak, akik odalenn alusznak ebben a békés földben.”- szólnak Brontë utolsó sorai.

A bulgakovi regényben megjelenített másik jelentős elem a Sátán, név szerint Woland. Megítélése nem egyszerű feladat, de abban mindenképp biztosak lehetünk, hogy teljesen felforgatta a moszkvaiak hétköznapjait. Talán segíthet a megértésben Bulgakov Goethe Faustjából származó regénykezdő mottója:

„Kicsoda vagy tehát?

Az erő része, mely

Örökké rosszra tör, s örökké jót művel.”

Woland első lépése mindig jócselekedet, pl.: ingyen ruhákat ad az előadást néző asszonyoknak, akik örömmel el is fogadják azt. Mégis, mikor hazaindulnak, eltűnik róluk az ajándék, és alsóneműben kell szégyenkezniük. Véleményem szerint a Gonosz kísértését ezzel tökéletesen ábrázolja Bulgakov. Maga a kísértés a kísértett személy számára sosem rosszként, hanem átmeneti örömforrásként hat. Az „ördögi ravaszság” is megmutatkozik, hiszen Woland mindig tudja, hogy kit mivel lehet megkísérteni, kinek mi a szenvedélye, vágya, legyen az pénz, ital, szerelem vagy lakás. A Gonosz rengeteg színben fel tud tűnni, s fellépése elég meggyőző ahhoz, hogy újra és újra kísértésbe vigye kiszemeltjeit, akiket később szenvedélyük romlásba sodor. Ez szemléletesen látszik a Woland által megvesztegetett Nyikanor Ivanovics lakóbizottsági elnök esetében, akinek pénze csodás módon dollárrá változik, s a rendőrök valutaüzérkedés vádjával elfogják. Számomra meglepő volt, hogy a Sátán leginkább azokkal űz kegyetlen tréfákat, akik hitetlenek, felfuvalkodottak, hiúak vagy lefizethetőek. Margaritával szemben nem lekicsinylő, sőt, nagyra tartja a nő bátorságát, büszkeségét és tartását-egyszóval az asszony erős jellemét.

Egy átfogó képet tár elénk a szerző a Gonosz lelkületéről: véleményem szerint a Sátán nem feltétlenül az egyértelmű, erős sötétséget reprezentálja, inkább a gyengébb „árnyékot”. Mindemellett Wolandból hiányzik az irgalmasság, a szeretet, s úgy gondolom, ebben ellentétje Jézusnak. A Sátán hagyja, hogy az asszony szenvedjen a Mesterért, míg Krisztus magára vállalja az emberek szenvedéseit.

 „De légy szíves egy pillanatig eltűnődni a kérdésen: mivé lenne az általad képviselt jó, ha nem volna gonosz, és hogyan festene a föld, ha eltűnne róla az árnyék? Hiszen árnyékot vet minden tárgy, minden ember, kivétel nélkül (…)”

Ezt mondja az „árnyak fejedelme” Lévi Máténak a mű végén. Véleményem szerint elgondolkodtató Woland meglátása, de a tanítvány elítélően „szofistának” nevezi. Bulgakov ezzel a gondolattal értelmet ad a Gonosz létezésének, szerepet kínál számára egy minden felett álló harmóniában.

Fontosnak tartom megemlíteni, hogy a Sátánt a Bibliában többféleképp is jellemzik. Írnak jellegéről, cselekedeteiről és a vele történtekről. Azt olvashatjuk, hogy „az ördög kezdettől fogva létezett” (I. János 3:8), „fényes csillag” volt, „hajnal fia” (Ézsaiás 14:12-14), de fellázadt Isten ellen, és elbukott. Azóta „keresi, hogy kit faljon föl” (I. Péter 5:8), vagyis kit kísértsen meg. Furfangos ravaszsággal környékezi meg az általa kiszemelt halandókat, és kárörvendően szemléli Isten teremtményének erkölcsi kudarcait, elzüllését, esendőségét. Helytálló példa erre az első emberpár megkísértése.

Az ember szükségszerűen bűnös természete a regényben is megjelenik, mikor Woland kémleli az előadás nézőit, és konstatálja, hogy a moszkvaiak nem változtak semmit. Még mindig a pénz (újabban a lakáskérdés) motiválja őket, s általában kegyetlenek, de ott rejlik bennük az irgalom is. Az ember sötét oldala az eredendő bűnre vezethető vissza.  Ez a nyomasztó és bonyolult kérdéskör már a kereszténység kialakulása óta érdekli a gondolkodókat. Szeretnék ezzel kapcsolatban Byron Káin című művére asszociálni.

„Ez hát az élet! Dolgozzam! S miért?

Mert atyám bűne eljátszá az Édent?

Mit tettem én? Meg nem születve még (…)”

Az eredendő bűn egyrészt elviselhetetlen teher, másrészt felfoghatatlan. Szent Ágoston nyugati egyházatya mégis kísérletet tett a megértésére. Úgy gondolta, hogy mindez a lelkek teremtésére és működésére vezethető vissza. Ha egy lélek lett teremtve, és abból származik a többi, az utód szükségszerűen együtt vétkezett az első emberrel. Ha pedig a lélek egyenként újjászületik, a vétkes előd akkor is felelős utódja természetéért. Tehát az ember eredendő bűnössége jogos és egyértelmű. Isten irgalmas, nem csak igazságos, ezért szabad akaratot adott teremtményének, aminek segítségével dönthet jó és rossz között. Ennek ellenére az ember folyton vétkezik, majd csalódik önmagában, ami egyfajta körkörösséget hoz létre. Mindent egybevetve felvetődhet bennünk a kérdés, melyet a regény is feszeget: ki irányítja a „hirtelen-váratlan halandó” ember életét? Véleményem szerint a válasz többrétű és összetett. A világot Isten irányítja („A tégla magától sose esik senkinek a fejére”), de az egyén cselekedeteit az vezeti, akit az ember szabad akaratból választ.

            Wolanddal kapcsolatban feltűnést keltett számomra még az is, hogy Margaritát és szerelmét ő vezeti el a nyugalomba Jézus kérésére, tehát velük kapcsolatban végül nem rosszat, hanem jót „művel”. Emellett még a Mester Pilátusról szóló elégetett regényét is elővarázsolja, s azt mondja, „a kézirat sosem ég el”. Meglátásom szerint ez a művészet mindenkori szabadságának védelmét hordozza magában, viszont igencsak meglepő, hogy ezt pont a Sátán képviseli. Személyes megérzésem, hogy ez Bulgakov szándékos üzenete arra vonatkozóan, hogy a szocialista orosz világ rendszere elnyom mindennemű szabadságot és emberi jogot. Maga Bulgakov is megtapasztalja ezt, hiszen nem adhatja ki regényét. A szabadságot Woland védelmezi groteszk módon, ami beleillik a szovjet államszervezet szintén természetellenes attitűdjébe: ez által válik ez a kép ironikussá. Arra kényszerül a művész, hogy egy természetfeletti sötét hatalom szolgáltasson igazságot az arcátlan, elnyomó rendszerrel szemben.

Mihail Bulgakov alkotása modern és szórakoztató módon mutatja meg az olvasóknak az emberi lélek és a transzcendencia kapcsolódását. Azt az életet tárja elénk, amit csak akkor tudunk megtapasztalni, ha nyitott lélekkel figyeljük meg környezetünket. Így gyakorol rendkívüli hatást ránk- a keserűségben is feloldozást adva- a világirodalom egyik legkiemelkedőbb regénye, A Mester és Margarita.

A mű komplexitása miatt számtalan további szálról, elemről, motívumról írhattam volna még. Úgy gondolom, elmélyülés és kitartás által megérthetjük az irodalmat és a művészetet, viszont a megalkotott gondolatainkat sosem fogjuk tudni tökéletesen megfogalmazni. Mindez azért lehet, mert véleményem szerint az irodalmat és a művészetet sokkal inkább érezzük, mint értjük. Szeretném újra felidézni a mottómat, Federico García Lorca Poétika című alkotásának részletét:

„De mit is mondhatnék én a költészetről?  Mit mondjak a felhőkről, az égről? Nézem, nézem, csak nézem a felhőket, nézem az eget.”

Irodalomjegyzék

https://hvg.hu/velemeny/20070406_bulgakov (2020.12. 07.)

https://www.gotquestions.org/Magyar/keleti-ortodox.html (2020. 12. 07.)

http://biblia.hu/az_oszovetseg_a_muveszetekben/a_ferfi_es_a_no (2020. 12. 07.)

Szergej Jeszenyin válogatott művei, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1977.

Philip Yancey és Tim Stafford: Magyarázatos Biblia, Budapest, Harmat Kiadó, 2014.

Dr. Gremsperger László: Ki kicsoda a világirodalomban?, Budapest, Könyvkuckó Kiadó, 1999.

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1970. (fordította: Szőllősy Klára)

Székely Éva: 111 híres külföldi regény, Budapest, Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó, 2002.

Emily Brontë : Üvöltő szelek, Budapest, Európa Könyvkiadó, 1962.

Károli Gáspár: Biblia, Budapest, Magyar Bibliatársulat, 2007. (1975. évi új fordítású, javított kiadás)

F. S. Fitzgerald: A nagy Gatsby, Sztalker Csoport Kiadó, 2019.

Kép (egyben borító) forrásai:

http://kepek.4ever.eu/muveszet/film-es-sorozat/a-nagy-gatsby-174791

https://edigital.hu/egyeb/mihail-bulgakov-mester-es-margarita-p533673

https://cultura.hu/kultura/pilinszky-itt-es-most/

https://www.libri.hu/konyv/gabriel_garcia_marquez.szaz-ev-magany.html

http://mek.oszk.hu/01900/01906/html/index599.html

https://terebess.hu/haiku/magyar/petrigy.html

https://wmn.hu/kult/21774-benne-van-az-egesz-vilag-a-tiz-legszebb-cseh-tamas-ballada

https://hvg.hu/kultura/20190725_Galaxis_utikalauz_stopposoknak_sorozat

https://www.irodalmijelen.hu/2011-mar-28-0443/hrabal

https://hu.m.wikipedia.org/wiki/F%C3%A1jl:George_Gordon_Byron,_6th_Baron_Byron_by_Richard_Westall_(2).jpg

https://hu.esotericcosmos.com/3966884-woland-retinue-description-characterization-and-role-in-bulgakov39s-novel

https://smokingbarrels.blog.hu/2018/04/07/uvolto_szelek_wuthering_heights

https://f21.hu/irodalom/klasszikusok-ujratolve-2-szaz-ev-magany/

https://parabrand.ru/hu/posuda/poslednie-gody-zhizni-s-a-esenina-sergei-esenin-poslednie-gody/