Asszociációk. Gráfokká szerveződve látom őket magam előtt, bár ez a hasonlat nem teljesen helytálló. Ha jobban belegondolok, nem is hasonlat ez- újra egy asszociatív kapcsolattal állunk szemben. Ahogy az efféle asszociatív kapcsolatok eszembe jutnak, olyan alkotói feszültség járja át testemet, amilyet egy probléma megoldásának közelében szokott érezni az ember. Az a bizonyos „nyelvemen van” érzés. Bár úgy érzem, szinte szétfeszít, nem kimondottan kellemetlen. Mégis azzá válik, mikor belém hasít a teljesség hiánya: nem vagyok képes az összes frappánsan ideillő művészeti alkotást megemlíteni, pedig érzem, hogy csak akkor érném el a teljességet -és vele a nyugalmat. Tépkedem a bőrt az ujjaimon, és kényszeresen feszülök a szemem előtti gráfra teljes figyelmemmel. Minden pont egy másikhoz ér. A variációk végtelensége frusztráló, és jobb, ha e végtelen felfogásának kérdéskörét nem is említjük meg. Szóval a „teljesség felé” tartani is már félsiker, egy félórára kielégítő tendencia.
Bulgakov regényéből, mint termékeny földből, rengeteg növényt lehetett előbújtatni. Nem is az általános teljesség hiánya, inkább kognitív korlátoltságom lépett fel akadályozó tényezőként. Minél több technikát ismer a kertész, minél nagyobb a háttértudása, annál szebb és változatosabb virágszőnyegekkel lesz tele a kertje. Nos, én hobbikertész lévén nem ígérhetek az olvasónak Édenkertet és mintagazdaságot.
A legtöbb regény- ahogy Orwell mondta- attól jó, hogy azt mondja el, amit már eleve tudtunk. Az író segít: kifejezi helyettünk az érzéseinket, amik addig lelkünk rejtett szegleteiben ültek. Ez jár a fejemben, ahogy a Nagy Gatsby-t olvasom. Jól esik megmártózni valaki más gondolataiban, amelyek a mi lelkünkből is szólnak. Ha Gatsby, akkor felszínesség, létkönnyűség és a halványodó fények játéka a pezsgőspoharakon. Lehet a főszereplőről mindenféle megállapításokat tenni: Gatsby manipulatív, Gatsby rögeszmés, Gatsby önző. Gatsby pénzéhes. Gatsby emberi, Gatsby kiemelkedik korából és környezetéből, Gatsby álmodozó (bár nem az egyetlen), Gatsby szerelmes. Gatsby plakátmagányban ázott éjjel.
Egzisztencializmus. Mikor nem tudjuk, miért lőttük le azt az arabot, és nem tudjuk, miért választjuk végül hűtlen-rideg férjünket életünk szerelme helyett. És igen, van ezekre valamiféle magyarázatfoszlány, vannak háttértényezők, csak hát annyira eltörpülnek a kivitelezett cselekvések mellett, hogy napokig kell keresnünk őket. Tehát ott tartottam, hogy bármit is gondol Gatsby személyéről a kedves olvasó, én egyetértek. A lényeg most az, hogy egy mondat megfogott a regény felénél:
„Én nem vagyok Gatsby, se Tom Buchanan; az én szemem előtt nem lebegett egy nő testetlen arca a park sötét szögleteiben, és a vakító reklámok közt, hanem szorosan átkaroltam.”
Aztán eszembe jutott egy hangoskönyv-részlet, amit egy éve hallottam először: Karinthy novellája, az Egy nőt szeretni. Tipikusan olyan műről beszélünk, melyről fokozatosan derül ki egyre több minden. Akárhányszor újra elolvassuk, mindig találunk benne egy addig fel nem fedezett részletet, amely csak arra várt, hogy végre megérjünk rá. És újra megértünk belőle valamit, amit addig csak szépnek gondoltunk.
Íme:
„És vannak, akik szép csípőkre és szép vállakra gondolnak - ezek se tudják a szerelmet. Egyetlen asszony a szerelem, barátom - és nem Az Asszony, akármekkora betűvel írod az „a”-t, mivel te szimbólumnak kedvelője vagy.(…) Egy angol folyóiratban láttam egyszer egy érdekes, fototechnikai játékot. Tíz-tizenkét híres drámai művésznő arcképét összefotografálták egyetlen lemezre - elmosódó fej jelent meg a lemezen, mely magába foglalta a tizenkét arcból mindazt, ami bennük közös és jellemző volt -, a többit homályos folttá mosta szét. „A” drámai művésznő psziché-képét adta ez a lemez - egy elvont arcot, melyen, ha a szemöldök élesen vált ki, mit jelent az? hogy abszolút ideálja e nőtípusnak csak erős szemöldökkel képzelhető. A te lelkedben, barátom, aki sok nőt szerettél, midőn e szót kimondod „asszony” vagy ezt „szerelem”: harminc és negyven meztelen nő képe olvad össze eggyé. E képen mindaz, ami a nőkben körülbelül hasonló - csípők, keblek, vállak, combok - élesen s világosan rajzolódik eléd -, de ami megfoghatatlan s egybe nem olvasztható: az arc közös folttá esik szét s eltűnik: fejetlen nő jelenik meg előtted, valld be, ne szégyelld - mert elég volt neked a nő nyaktól lefelé s a fejetlen nő a te ideálod - a tied s minden hedonista költőé. De aki egy asszonyt szeretett, az igazi szerelmes - midőn szerelemről szól, harmincszor és negyvenszer vetíti vásznára ugyanazt a képet - s e képen arcot lát élesen és ragyogva - asszonyi arcot, a szerelem arcát; - s ez arcon a szemek mély kútját, melybe ki lebocsátkozik, megismeri a titkot.
Hámozzunk ki az összezavart fogalmak tömkelegéből egy szigorú absztrakciót, s állapodjunk meg ebben: amit szerelemnek neveznek, az nem vágy, nem gyönyör - annak semmi köze erotikához, érzékekhez. Amit a testből elvon magának, az éppen csak a szépség - de nem a test ingerlő szépsége, hanem valami ismeretlen és megfoghatatlan: a kifejezés, melynek egyetlen területe és lehetősége az emberi arc. Állapodjunk meg ebben: csak arcba lehetek szerelmes: - lábak, kezek és keblek - ki keverte a szerelem élesen határolt szenzációjába ezeket a távoli elemeket, melyeknek élvezése úgy aránylik a szerelemhez, mint egy jól elkészített borjúfilé valami szép és okos gondolathoz, amely csak úgy jöhetett létre, hogy ebédre megettem a filét, amelyből az a vér lett, amelyik agyamban cirkulált, amikor gondoltam.
Azok, akik másként vélekednek, akik lábakon, kezeken keresztül is tudnak szeretni: látszólag döntő érvekkel kérkednek. De ezek az érvek felületesek s végig nem gondoltak. Ők a szerelmet állati, természetes mivoltunkból vezetik le, mondván: a tökéletes test az, ami szerelemre ingerel, a tiszta és fejlett szervek s minden irányban egyenletesen kiképzett emberi figura. Szépnek és szerelemre valónak azt az arcot nevezik, melyen minden felület olyanformán gömbölyödik, mint a hólyagból csinált kismalac feje és lábai, ha felfújtuk a hólyagot – az egészséges vér így tölti ki az emberi arc állati formáit - s ami nem egészséges, nem lehet szép: mihelyt kevés a levegő, a vér - a kismalac orra lekókad, az emberarc vonalai elvánnyadnak. (…)
Mikor először hittem, hogy szeretek, azt mondtam magamban: igen, a szeme szép és a szája szép és szép a homloka: de amitől reszketek s félek, s mozdulni nem tudok, és hangosan sírni vagy énekelni szeretnék - az nem szem és nem száj és nem homlok, hanem a három közt van valahol, a száj szögletén bujkál, néha felszökik a szemek közé, vonaglik egyet és megáll. Mi ez? Érthetetlen valami és mindenekfölött: idegen. Soha nem láttam ezt a vonást.”
Gyakran gondolok arra, hogy asszociációimat ilyen sután felvázolni nem kecsegtet nagy megfejtésekkel, s nem mutat semerre. Sem nekem, sem az olvasónak nem ígér nagy eredményeket. Mégis, az élvezeten kívül felvethet pár kérdést bennünk. Scott Fitzgerald és Karithy Frigyes. Kortársak. Férfiak. Mindketten regényírók, novellaírók. USA nyugati partvidéke, Hollywood, Magyarország szíve, Budapest. Gondolkodhatunk arról, mely tényezők rendelkeznek nagyobb súllyal, ha különbözőségekről és hasonlóságokról kell beszélnünk. A közös kor, a nem, a geográfiai elhelyezkedés, a társadalmi berendezkedés, a szellem, a világnézet. Nem akarok messzire elnyúlni, de ideillő gondolat, hogy talán egy baloldali magyar közelebb érzi magát egy demokrata amerikaihoz, mint egy konzervatív magyarhoz (szabadon idézve Puzsér Róberttől).
Tehát a gondolatom az, hogy bármennyire is hasonlított és különbözött a két író, egy biztos: ugyanazt az egyedi gondolatot fogalmazták meg. A szerelem= nő arccal, test nélkül. És ezt férfiak írják a 20. század első felében. Jogosan fogalmazódik meg a kérdés minden gondolkodó, érzékeny, csalódott nőben, hogy „hol vannak manapság ezek a Gatsbyk meg Karinthyk?”
Vagy lehet, hogy csak túl sokat olvastunk evolúciós pszichológiát, túl sok tudományos könyvet és cikket a szexualitás pszichológiájáról. Pedig annyira logikus az egész. Megnyugtatóan logikus és jól felépített. Minden a reprodukció miatt van. De ez bennünk van, vagy ez van bennünk?
Azt mondom, hogy Karinthy és Gatsby gondolatai megnyugtatóbbak. Azoknak ajánlom, akik néha még érzik magukban azt a bizonyos fel-alá rohangáló, szétszórt, suta kamaszlelket. És azoknak, akik el merik képzelni, hogy e léleknek nem kémia az alapja. Bármennyire is frusztráló elindulni e gondolatszálon.
„Igaz-e, hogy a szerelem a fajta felé szimatoló honvágy?” Kérdezi Karinthy, miközben már tudja a választ. És mi is tudjuk a választ.
Pár nappal később rájöttem, hogy itt nincs vége az írásnak. Eszembe jutott, hogy Cseh Tamás Szerelmes dalában is feltűnik egy női arc testetlenül. Maga a költő sem érti, hogyan történhet meg, hogy az addig mindennél jobban kívánt test most háttérbe szorul.
„Kívánom a tested, csak azt nem érthetem
Minden részéből miért az arcod kell nekem”
Tehát minden jel arra utal, hogyha egy férfi igazán szerelmes, egy női arcot lát, ami egyszerre idegen és ismerős. Ez az arc annyira mitikus, hogy túl tudja ragyogni még a kívánatos női testet is. Ez az érzés összeköti a férfiakat az amerikai Közép-Nyugattól Magyarországig, a húszas évektől a kilencvenesekig. És még messzebb és még tovább.
Irodalomjegyzék
S. Fitzgerald: A nagy Gatsby, Sztalker Csoport Kiadó, 2019.
Karinthy Frigyes: Egy nőt szeretni, Kossuth Kiadó, 2011.
https://www.youtube.com/watch?v=ZyyKI050IO0
https://www.youtube.com/watch?v=mId34ZoOilA
https://www.youtube.com/watch?v=0H5fauGkdGg
https://csehtamasarchivum.hu/lemezgyujtemeny-track/szerelmes-dal
Képek:
Szathmáry István Pál rajza Karinthyról
https://www.e-nepujsag.ro/articles/karinthy-emlekkiallitas-pim-ben
https://www.pinterest.com/pin/480548222710910904/
https://www.discogs.com/Cseh-Tam%C3%A1s-M%C5%B1csarnok/release/2026471
https://contextus.hu/camille-claudel-szobrasz-portreja/
